A vonat elejét választom. Itt már ível a vágány, jó nagyot kell lépni a Bhv középső ajtajánál a Déli pályaudvar egyetlen úri peronjáról, amely magasabb a többinél, és kicsit szebb is, a közelmúltig ide érkező bécsi vonatok kedvéért.

A kocsik kívülről viszonylag jól néznek ki, nincsenek összebarmolva, és némelyikre már a MÁV-START logót is felfestették. Indulásnál az első kocsiban max tízen lehetünk. Kelenföldön minimum megduplázódik az utasszám, de még így is elég kevesen vagyunk.

Zajlik Kelenföld pályaudvar átépítése, alakulnak az új peronok. Kevés tehervágány fog maradni, ami tulajdonképpen nem baj, mert ne ácsorogjon, hanem gördüljön a vonat.

Érd felé közeledve a szokottnál figyelmesebben nézem a tájat. Baross telep új megállóhely, igaz újonnan létesült, de már alaposan szét van barmolva. Érdliget is újjá van varázsolva, még vizuális utastájékoztatás is van, de már minden összevissza van firkálva.

Érd felsőn jóformán csak leszállók vannak. A személy lassan indul ki a megállóból, mert kicsit úgyis odébb meg kell állnia, útját egy Tárnok felőli méretes tehervonatot keresztezi, Giganttal az elején. A következő Budapest felé tartó vonat is érdekes: egy M62 vonta Bzmot.

Az érdekes vonatok után Érd-felső megállót veszem szemügyre. Mindenütt sok a firka, a világító reklámok vitrinjei össze vannak törve. Lift is van az A oldalon, de nem működik. Így földközelből szemlélve a vonatból megcsodált létesítményeket, kicsit másképpen festenek a dolgok. Valahogy nem bírok szabadulni attól a gondolattól, hogy volt egy csomó pénz az átépítésekre, és azt sikerrel elköltötték.

Nekilódulok, hogy átgyalogoljak Érd alsó állomásra. Meglepődök, hogy csak kb. 100 métert kell megtennem. Az aluljáróban a lift siralmas képet mutat, és természetesen nem működik.

A régi indóház már nem fogad utasokat, csak a forgalmi iroda működik ott, meg egy kínai önkiszolgáló. Az üres váróterem ajtaján kiírás: "Váróterem megszűnt. Az új váróterem a jegypénztár épületében található."

A "jegypénztár épülete" a valóságban a buszpályaudvar egyik félreeső helyisége, amihez külön lépcső vezet le. Ez a lépcsőház az egyetlen zuga ennek a tekintélyes méretű épületkomplexumnak, ami össze van firkálva, mintha a vandálok kötődnének a vasúthoz.

Az alagsori pénztár csak 16:24-ig működik, úgyhogy ennek a kerülőnek csak annyi értelme volt, hogy megnézzem a buszpályaudvarral kombinált parkolóházat, meg a szomszédos üzletközpontot. Meg kell mondjam, ez tömb jó benyomást tesz rám, tiszta amerika.

Dupla Flirt szerelvény érkezik, a második egységbe szállok fel. Szinte minden négyesben ül 1-2 utas. A vonat végében sunyi képű gagyi árusok rakosgatják a zoknikat meg a lepedőket. Én nem ilyen Európáról álmodoztam.

Annak idején, amikor bevezették a magyarigazolványt, a tévében mindig meghatott és örvendező arcokat láttam, amint átveszik a dokumentumot. A valóságban meg mindig csak akkor jutott eszembe a magyarigazolvány, amikor az utcán hozzám lépet egy-egy barna képű magyar testvérünk és kínai zoknit próbált rámtukmálni. Ezek a zaklatások csak arra voltak jók, hogy kétségbe vonjam a magyarigazolványokhoz adott kedvezmények értelmét, amelyekről azt gyanítom, hogy zömmel érdemtelenek veszik igénybe.

Tehát erre a vonatra is jutott egy igazoltan magyar család, zoknikat, lepedőket pakolnak egyik zacskójukból a másikba. Menetjegyük természetesen nincsen, és még baksist sem ajánlanak fel a kistermetű kalauznőnek. Ők úgy gondolták, és én is, hogy a jegyvizsgáló hölgy nem tud mit kezdeni velük, de kalauznő igen határozottan viselkedik és lerakja a gagyizókat Albertfalván. A határontúli barnaképű testvéreink igen megsértődtek ezen, és van pofájuk goromba szavakat is kimondani, ahelyett, hogy csendben elkullognának, mint az a tetten ért tolvajokhoz illene.

Ezt a jelenetet én csak némán szemléltem, és nem avatkoztam bele. És a többiek is csak csendben kussadva, magukban adtak igazat a kalauznőnek. Az átkosban még rászóltak a nagyszájú a deviánsokra, de a liberalizmus diadala torkukra fojtotta szót, ma már némán élvezzük a pesti buszokon a mocsokszagú bliccelők társaságát, senki nem mer rájuk szólni, még az ellenőrök is csak a jámbor képű emberekkel mernek határozottak lenni.

Kelenföldön már felszámolták a májusban látott fapadlós peront, és szép sziget magasodik a 14. és 15. vágányok között. Éppen érkezik a Sopron-Szombathely felé közlekedő IC. Az elvonuló ablakokon bekukucskálva jól látható, hogy a helyjegyek kiadásánál nem cél az, hogy az utasok egyenletesen helyezkedjenek el a rendelkezésre álló kocsikban. A peron másik oldalára a bécsi vonat érkezik, többen vannak rajta, mint feltételeztem volna, de így is nagyon lazán el tudnak szóródni.

Az úri vonatok megcsodálása után a szép új peronról leereszkedem a csorba lépcsőkön az összebarmolt barátságtalan aluljáróba. Felballagok az indóház bejáratához megnézni, van-e alkalmas vonat a Déli felé. Az ajtó előtt egy nő áll, onnan nézi az utastájékoztató táblát. Belépek a váróterembe, de az ott uralkodó fertelmes hajléktalan bűz azonnali menekülésre késztet és én is inkább az állomás előtti térről olvasgatom az induló vonatok listáját. De nem találtam ott semmi kedvemre valót, így hazafelé indulok. Pedig jobban tettem volna, ha várok inkább egy vonatot, mert Dél-Buda közlekedése egy óriási dugóban forrt egységbe ma este. Így aztán gyalog alaposan leelőztem a 86-os buszt a Budafoki úton. Utána villamossal megelőztem még egyet, és kis szerencsével a még eggyel korábbi 86-osra szálltam át a Lánc-híd téren.