Ennek a beszámolónak "Egy kis Búvárkodás" volt a tervezett címe, de elkiabáltam a dolgot, mert a szlovák vasutasok rám mérték a harmadik csapást és vonatpótló akvárium közlekedett az álmodott Búvárszemüveges szerelvény helyett. Az első csapás még 2006-ban esett, gyakorlatilag szóról szóra ugyanaz csalódás ért akkor, mint ma. A második csapás tavaly esett meg, amikor a megszokott mini körömbe csempésztek kellemetlen meglepetést a szlovák vonatról leszoktatási szakemberek, a megszokott laminátkás vonat helyett. És most lássuk a harmadik csapás történetét.

A Kerepesi út felől érkezem a Keleti csarnokába. Átsétálok a másik oldalra megcsodálni a Lotz-termet, melynek felújítása tavaly lett készen. A hosszú munkálatoknak igen szép lett a végeredménye, mintha egy múzeumban lenne az utazó és nem a Keletiben. Minden arra járónak tetszik, csipognak a fényképezőképek.

A pompás indulási csarnok után vissza a jelenbe, a bérletem már vörösen izzik, annyiszor rántottam elő a zsebemből megmutatni a peronőröknek. Ez az egész karámrendszer nagyon liberális, az őrök öregasszonyokat küldenek körbe a pénztárakhoz, miközben a karámon belül nyüzsögnek a taxis hiénák, a karám csak a gyengék számára jelent akadályt.

Az első két kocsi egyik fülkéje teli van, de így sincsenek összesen tíznél többen. A harmadik kocsiban telepszem le, itt talán öten-hatan lehetünk.

A BDVmot 008 megelőz bennünket Istvánteleknél, miután végigslattyogtunk a körvasúton. Kicsit álldogálunk Istvántelken, majd lépésben haladunk tovább. Félóra alatt érünk Rákospalota-Újpest állomásra, itt vár bennünket a BDVmot 008, hogy visszaelőzhessük.

Dunakeszi állomás után végre elkezdünk vonatszerű sebességgel haladni, így érünk 10:22-kor Vácra, mintegy negyedóra késést produkálva. Ez a késés ezután Pozsonyig meg is maradt. A tervezett menetidő egyébként Vácig 37 perc, a zónázó vonatok 25 perc alatt érnek ki a Nyugatiból.

A vonal legszebb szakasza a Dunakanyar, annak is egyik legérdekesebb pontja a királyréti kisvasút végállomása, amely mellett bezzeg nem döcögve haladunk el, így csak villanásnyi az élmény.

Szobon Rolling Stock mozdony vár kővonatára, melynek kocsijait éppen rakodják az állomás északi végében.

Štúrovo állomáson megtöbbszöröződik az utasok száma vonatunkon. A táblán 5 perc késés van kiírva, bár a valóságban majdnem negyedórát késünk. A szép nagy, ám az új világban alig kihasznált teherpályaudvaron most áll néhány tehervonat, a személyforgalmi részen csak 810 szerűségeket látok.

Nové Zámky állomáson ismét megtöbbszöröződik az utasok száma, így már minden négyes bokszba jut egy-két ember a harmadik kocsiban. És talán már jobb eséllyel tolja zörgő kocsiját az étkezőkocsi embere, bár errefelé is sokkal olcsóbb az élet a vonaton kívül. Amióta átléptük a határt, működik a hangos utastájékoztatás, szlovák, német és angol nyelven.

Már Érsekújvár előtt is volt jegyellenőrzés, de akkor nem tűnt fel, milyen új technikával dolgozik a szlovák jegyvizsgáló. Kihajtotta a nyakában lógó számítógép szép nagy képernyőjét, azt vizslatta és böködte, miközben az utastól átvett, valószínűleg transzponderes, kártyát "megmutatta" a számítógépének. Régen, az átkos időkben, nyugaton éreztem magam néha így, amikor nem értettem meg a dolgok működését.

Nem csak a kalauz technikája, hanem az ablakon át látható házak kinézete is megváltozott a régi időkhöz képest. A lakóházak színesebbek lettek, és az állomásokon is voltak felújítások.

Feltűnik a baloldalon a Litle Big City. Pozsony nem zárkózik el a magas házaktól. Nem lehetek biztos benne, hogy jó-e ez nekik, de legalább kipróbálták, nem úgy mint mi Budapesten, ahol még a peremeken sem épültek magas házak, de beljebb annál inkább sikerült csúnyákat és jellegteleneket összehozni.

Pozsony főpályaudvara első pillantásra sok újdonságot nem mutat, így a pénztárhoz indulok, ahol történelmi pillanat következik, először veszek vonatjegyet euróért a keleti blokk egykori tagállamában. Bár ez így, ebben a formában nem igaz, mert az önálló Szlovákia már a szovjet bukása után jött létre, és ráadásul az első eurós jegyvásárlásom is megtörtént már Berlinben 2004-ben. Ám az NDK csak belezuhant az NSzK tárt karjaiba, miközben Szlovákia nemcsak a szovjet blokkot, de Csehszlovákiát is maga mögött hagyta, ezek után önerőből küzdötte be magát az euró zónába. És ez mindenképpen egy értékelendő teljesítmény.

A második történelmi pillanat a kolbászosnál következett be: euróval fizettem sült kolbászért a hajdani szocialista országban. Húsz euróssal szerettem volna fizetni, de az árus inkább érméket vett el a tenyeremből, nem tudom mennyit, de biztosan kevesebbet, mint a bécsi Westbahnhof kolbászosa. Miközben a finom, fűszeres kolbászt harapdáltam ugrott be, hiszen az átkosban is mindig sült kolbászt ettem a pozsonyi főpályaudvaron, ha erre vezetett utam. Bár akkoriban az állomás előtti bódéknál ebédeltem, most meg az indóház csarnokában leltem két kolbászos standra. Visszajött egy szolgáltatás a múltból, melyet egykoron szerettünk. Cserébe sajnos az emeleti büfé egyre vacakabb.

A harmadik történelmi pillanat a sarki "törzskocsmámban" következett be. Itt is a húszasommal próbálkoztam, de a rémült pillantások után inkább hagytam, hogy a kocsmáros kivegyen egy érmét a tenyeremből. Konkrétan ez egy 1 eurós volt, ez volt a legdrágább sör, amit aznap ittam.

A kolbász és sör után komótos városnézésre indultam. Nem mindig találok be a belvárosba vezető egyenes útra, de most sikerült. Nyugodtan zajlik az élet a városnak ebben a szegletében. Visszafelé kanyarodva egy Úrad vlády táblás kormányzati épületkomplexum előtt sétálok el, melyről később azt olvastam, hogy az esztergomi érsek nyári palotájának épült 1765-ben.

A Búvárszemüveges hat kocsival készül Privigye felé. Vannak kívülről szép, jó állapotú kocsik, de vannak kívülről összebarmoltak is. A két középső kocsi helyjegyes, megjelölésük igencsak gyérre sikerült, a peron felöli oldalon szóba jöhető négy ajtón csak az egyiken bírok egy papírfecnit felfedezni.

Minden fülkében ülnek 5-10 perccel az indulás előtt. Az utolsó kocsit választom, ott vannak még a legkevesebben. A kívülről eléggé összebarmolt vagon belsejében elfogadhatóak a viszonyok. Vinohrady állomáson még 50-60 utas száll fel a vonatra, így lettünk hárman az utolsó kocsi egyik fülkéjében.

Szépen suhanunk a frissen felújított pályán. Amikor áthaladunk a megállókon, azt figyelem, hogy vajon itt is úgy elbántak-e a vadálok az éppen felújított állomásokkal, mint odahaza például a barosstelepivel, de csak egy helyen veszek észre nagyobb firkákat.

Trnava állomáson szinte mindenki leszáll az utolsó kocsiból, de felszállók is vannak, így kábé feleannyian vagyunk. A pályaállapotok továbbra is nagyon jók, és bár jól tempózik a Búvárszemüveges, nem hinném, hogy kihasználja a pályára engedélyezett maximumot.

Nagy sugarú váltókon érkezünk Leopoldov állomásra. Sokan leszállnak, úgy látszik legtöbben zónázó elővárosi vonatként használják a privigyei gyorsot.

Leopoldov állomás után elhagyjuk a zsolnai fővonalat, ezután kicsit döcögősebb pályán, de csak alig lassabban haladunk tovább. Eddig a vonat, Lipótvártól a pálya lehet a szűkebb keresztmetszet a nagyobb sebességhez.

Hlohovec állomáson is sokan érkeztek haza, ezen a kis állomáson még jobban megfigyelhető, hogy minden ajtót bezár az utolsó leszálló.

Kicsivel később meglepetésemre a komáromi erődrendszer váraihoz hasonló építményt pillantok meg, közepén valamiféle üzemmel. Biztos volt rá jó okuk, hogy ezt a gyárat az erődítmény masszív falai mögé építették. Odébb már békésebb a kép, szőlőültetvények és borászat mellett haladunk el. A táj nyájas, enyhén dimbes-dombos, innen már jól látszik a Zobor, ami számomra amolyan határkő, amelytől az "izgalmasabb" Szlovákia kezdődik.

Három órakor indulunk tovább Zbehy állomásról, elhagyjuk a Leopoldov - Kozárovce vonalat és öt percig olyan vaspályán haladunk, amelyen eddig még nem vonatoztam. Jelšovce állomástól az Érsekújvár - Privigye vonalon robogunk tovább.

Nagytopolcsányhoz közeledve kinézek a hátsó ajtó ablakán. Betonaljakra szerelt erős sínszálakon haladunk folyamatosan, vonatszerűen. A rövid pályaszemle utána előrébb sétálok, az utolsó két kocsi gyakorlatilag üres, a két helyjegyesben viszont még mindig legalább félház van a hatszemélyes fülkékben.

Szép és érdekes út végén futunk be Topoľčany állomásra, ahol már ott várakozik a harmadik csapás.

Nem nehéz kitalálni, hogy a 34 percet tartózkodó három kocsis Bézé lesz az újvári vonat. Borongós kedvemben indulok rövid felfedező utamra. Jó lett volna kicsit besétálni a főtérig, de a rendelkezésre álló rövid időt loholás helyett inkább arra fordítom, hogy iszom egy jó sört a buszpályaudvar melletti kocsmában. Ezt helyesen is tettem, mert a vasútállomási kocsma régóta nem működik már. Hol vannak már a régi szép idők, amikor minden csehszlovák állomáson kifogástalan sört ihatott az utazó és még a Bézék is szerényen meghúzódtak a kisforgalmú mellékvonalakon.

Bár utólag visszagondolva, volt esély, hogy visszaúton bézézni kell, de most mégis a balsorsot "áldva" szállok fel a háromrészes motorvonat középső kocsijába. Az ablakok esővertek, de belül rend és tisztaság van. Lehetünk vagy 25-30-an az 59 ülőhelyes kocsiban.

Felfelé vonatozna sok kis állomáson, megállón robogott keresztül a Búvárszemüveges, most ezek mindegyikén megállunk. A homályos ablakon keresztül pislogok a külvilágra, mint hal az akváriumból.

Van idő közelebbről szemlélni, hogyan dolgozik a kalauznő a XXI. századi technikával a vígan rángatódzó vonatpótlóban. Az utasok egy része itt is csak egy kártyát ad át, amelyet a kalauznő "megmutat" gépének. Ezek a kártyák valószínűleg valamiféle bérletek, szabadjegyek lehetnek. És van olyan utas, akinek jegye is van, meg kártyája is. Ez utóbbi nyilván valamiféle kedvezményt azonosít. Meg kell mondjam, tetszik nekem ez a kártyás rendszer.

Jelšovcén már csak öten vagyunk a második kocsi belsejében, de Nyitrán ismét jól feltöltődik a vonat. Nitra állomáson keresztezünk a második észak felé tartó vonattal, az elsőt 750-es, az utóbbit 736-os húzta.

Nyitráról kellemes emlékeim vannak. Megfordul a fejemben, hogy leszállok, teszek egy kétórás városnézést, és majd csak a következő vonatottal megyek tovább. De ez esetben sokkal később érnék haza, és azt sem tudhatom, hogy a következő vajon igazi vonat lesz-e. Tehát feszengek tovább a klasszikus Bézé lócán.

Azt vártam, hogy Nyitra után ismét lecsökken az utasszám. Voltak ugyan leszállók, ám mindig voltak felszállók is. Surány után vagyunk a legtöbben, ennyi ember már igazán megérdemelne egy igazi vonatot. Nagyon meleg van, de menet közben elég jól jár a levegő.

Šurany állomáson a szomszéd vágányon álló IC-ben egy látványos festésű kocsmakocsi adja a kontrasztot viseletes Bézé pótkocsink mellé.

Végre befutunk Nové Zámky állomásra. A miénken kívül most nem látni ott egyetlen Bézét sem, viszont nyüzsögnek a 736-osok.

Egy gyors kocsmalátogatás után végre ismét igazi vonatra szállhatok. Szerintem összesen nem vagyunk még ötvenen sem az egész vonaton. Örülök a Laminátka vonta zöld kocsiknak, ki tudja meddig tehetem még, ki tudja mikor tűnek fel ezen a vonalon is a vonatpótló akváriumok.

Beszélgettem pár szót egy magyarul is tudó kalauzzal, természetesen szóba került a nyakában lógó számítógép is, melyre szemmel láthatóan igen büszke volt. Ő leginkább arról beszélt, hogy minden papírmunkát azzal a ketyerével végeznek.

Eseménytelen út után érkezünk Komáromba. A város korábban egy cigánytelep látványával fogadta látogatóit a híres erődrendszer egyik vára mellett, a Vág hídja után. A lakókat már pár éve elköltöztették és most szépen felújítják az épületeket.

Viszonylag sietősen indulok a magyar oldalra. Régen nagyon szerettem átgyalogolni a komáromi Duna-hídon, de sajnos már itt is elszaporodtak a biciklisták, akik nagyban csökkentik a bámészkodás lehetőségét és élvezetét. A biciklisták liberális gondolkodásúak, tehát nem mennek az úttestre a náluk erősebb járművek közé, inkább a gyalogosoktól veszik el az életteret.

Szlovákia felől érkezve régebben gyakran éreztem azt, hogy idehaza rosszabbak a vasúti viszonyok. Most ez nem így volt, a Flirt ma is elnyerte szimpátiámat. A vonat kívül-belül jól néz ki, a berendezések működnek, ahogyan kell, a jegyvizsgáló udvariasan mosolyog.

A második egységben utazom, nem vagyunk sokan a vonatban. Amikor először utaztam Flirttel, azt írtam, hogy "alig bírom fegyelmezni az asztalkán szaladgáló tollamat és füzetkémet". Azóta viszont nem tapasztaltam ezt a jelenséget. Van idő ezen gondolkodni, mert nem sok minden történik Budapestig.

Otthon az átlagsebességeket számolgatva a Pozsony - Nagytopolcsány gyorsvonatra 68 km/ó, a Komárom - Budapest személyvonatra 65 km/ó jött ki. Az előbbi hatszor állt meg a 114 kilométeres távon, utóbbi tizennyolcszor 94 kilométeren, az átlagos megállásköz 19 illetve 5 km. A fürge akvárium ennek ellenére majdnem azt az átlagot futotta, mint a Búvárszemüveges. Elismerem a Flirt képességeit, de vonatozni mégiscsak összehasonlíthatatlanul jobb egy Búvárszemüveges vonta ablakos vonatban.