A Változás talán legnagyobb vívmánya (a baloldal tartós porig alázása mellett) az, hogy 356 kilométeren újra diadalmasan csattognak a Bézék. Bár elég keskeny a rés, amin át a világot látni tudom, pláne a távolabbi mellékvonalak világát, de ezen a keskeny résen át úgy tűnik, hogy a magyarnál talán csak a romániai mellékvonalak éltek át nagyobb fellendülést a közelmúltban, ahol komoly járműfejlesztéseket is végrehajtottak, igaz a franciák által leselejtezett vonatokkal. De én annak is csak örülni tudok, hogy ismét vonatozhatok egyik legkedvencebb hazai vasútvonalamon, Almásfüzitő és Esztergom között, még akkor is, ha Bézé perfektuálja a távot.

A dupla Flirt első részébe szállok be, jó meleg, talán túl meleg van a vonatban. Indulás előtt az egyik kalauz azzal hülyíti a másik három ott ücsörgő vasutast, hogy a repülőgép leszállás előtt kiengedi a felesleges kerozint, és Tatabánya környékén azért mennek tönkre a szőlők meg a fák.

Nem sokan indulunk útnak ezen a hétközi délelőttön, később is nagyon kevesen vagyunk. Az átkosban azért választottam a hét közepét vonatozásra, mert szerda körül jobb esélyem volt ablakos helyhez jutni. Ma már ez csak hétvégén jelenthetne gondot.

Még mindig megörvendeztet a Flirt a dinamikus gyorsulásokkal. Erre szükség is van az Almásfüzitőig 72 km/óra tervezett átlag tempó eléréséhez, mert hiába gyors a pálya, elég sok a lassújel is.

A győri vonalon szerencsére aránylag sok tehervonatot lehet látni. Az átkosban még ettől is sok több tehervonat volt, és a szerelvények a maiaknál sokkal változatosabbak képet mutattak. Most viszont a mozdonyok többfélék, de legalábbis sokféleképpen színezik őket.

Mintegy 10 perces késéssel érkezünk Almásfüzitőre, aminek én csak forgalomszervezési okát látom. Tatáig is késtünk, és ott is ácsorogtunk pár percet, csak azért mert utunkat keresztezve fogadták a Budapest felé tartó személyvonatot. Először azt hittem egyvágányozás van, de ment el mellettünk a másik vágányon tehervonat Pest felé.

Az átkosban Közép-Európa legnagyobb timföldgyára működött Almásfüzitőn, de a rendszerváltás után feleslegessé váltak a keleti tömb iparának termékei. A hanyatlás, a vergődés és a csőd után még közel tíz évig álltak üresen a gyár épületei, végül csak 2006-ban robbantották el véglegesen a maradványokat.

Az indóház utasterei egy expresszív kor immár feleslegessé vált tárgyi emlékei. Napjainkban az egyetlen utaskényeztetés a WC, a büfé romjait már évek óta vastag por lepi.

Az indóházzal szemben egy MOL telephely működik, melyet a MOL A23 sorozatú gépe szolgál ki. Szerencsére az érdekes mozdonyt gyakran lehet látni az állomás körül dolgozni.

A szóló motorkocsi Komáromból érkezik. Meglepően nagy az utascsere, 3 le-, 6 felszálló. A velem felszállók igen egyszerű emberek, a vonaton továbbutazó két másik fiatalembert hobbi utasnak vélem. A négytagú család már a következő állomáson leszáll, egy igazi és három hobbi utassal indul tovább a Bézé.

"A boltban nem lehet jegyet venni ?" - teszi fel a meglepő kérdést a kalauznő. Akkor igen elcsodálkoztam ezen, de később eszembe jutott, hogy tényleg van egy bolt kicsit távolabb a főút másik oldalán, de nem éppen kézenfekvő, hogy ott kéne jegyet kéne jegyet venni az utazónak. Ráadásul erre utaló kiírást sem láttam a romos pénztár körül. Lehet, hogy a mozdonybámulás helyett el kellett volna kutyagolnom a közértbe és sorba állni a vonatjegyért ?

Neszmélyen 3 felszálló, így már tíz embert szállít a Bézé, hetet az utastérben, hármat a frontvonalban.

Belső viszonyok átlag Bézé kategória, minden elhasználódott, a hajlatokba örökre beégett a kosz, de a padló aránylag rendesen fel van takarítva, és feltűnő rongálást sem látok. Jó meleg van.

Óbudán este volt egy kis hó, de reggel nulla fok körül, vagy kicsit felette járt a hőmérő higanyszála, így nem maradt meg a hó, barátságtalan szürkeségben indultam vonatozni, hátha a vidék kicsit fehérebb lesz. De erre sincs hó, csak szürkeség, ám így is érdekes a hideg Dunát és lombtalan szigeteit bámulni, legalábbis Nyergesújfaluig, ahonnantól kicsit távolabb kerülünk a folyótól, erre már nem olyan festői a látvány.

Kertváros után már csak öt utas marad, ebből az egyik belföldi, egy másik meg külföldi hobbi utas. A harmadik hobbi utas átszállt Pest felé. Pár perc késéssel indultunk Almásfüzitőből, ám pontosan érkezünk Esztergom állomásra.

Teszek egy kisebb kört az állomás előtt, melynek két tanulsága van. Az egyik, kár mindig a vasúti állapotokat szidni, az útest állapota is siralmas. A másik pedig az, hogy nem érdemes messze menni az állomási kocsmától. A tanulságok levonása után az indóház büféjében bekapok egy pár virslit, közben kibeszéljük a világ romló viszonyait a kocsmárossal, akinek van ideje erre a gyér forgalom mellett.

A vonat a szokásos képet mutatja, csak a 3 nyelvű utastájékoztatás újdonság számomra. Az induló utasok leginkább diákok, meg kiránduló nyugdíjasok. A közelemben letelepedő idősebb házaspár két nagy szatyornyi cukrot cipel, ők nyilván Párkányba tettek rövid kirándulást.

A nem messze ülő esztergomi diákok ügyesen és rutinosan oldják meg a jegyvásárlás kérdését. Mostanában sokszor szégyellem magam, hogy én mindig veszek jegyet vagy bérletet. Ettől borongós kedvem lesz, és azon filozofálok, hogy az én korosztályomat milyen jól átverték az előttünk járó nemzedékek. Fizettük a SZOT üdülőiket, az SZTK orvosaikat, meg a nyugdíjukat, de mire mi odaérünk, már csak kiröhögnek bennünket a minket követő, szabadnak nevelt nemzedékek. Szép új világ.