Ismét csökkenni fog a magyar személyszállító vasúti hálózat hossza. Bár egyes politikusok szerint ez csak átmeneti állapot, a biztonság kedvéért vonatozni indulok, lehet utoljára, az egyik szüneteltetésre megjelölt vonalra, nevezetesen a 77-es mezőszámú, Galgamácsa - Vácrátót szakaszra.

A 15 km hosszú vasútvonalat 1951.XI.4-én nyitották meg, célja az Aszód és Vác közötti kapcsolat megteremtése, Budapest érintése nélkül. Amikor én réges-régen megismertem ezt a vasútvonalat, Szergejek húztak erre hosszú tehervonatokat, amelyek zömmel a KGST országok észak-déli tranzitforgalmát szolgálták. A vonalat 1985-ben villamosították, de már csak néhány évig áramlott villanymozdonyokkal folyamatosan az árú, mert a szocializmus bukása után a teherforgalom drasztikusan visszaesett és én speciel azóta sem láttam tehervonatot arra.

Vonatozgatni viszont remekül lehetett Aszód és Vác között, hiszen a viszonylag csekély számú utas ellenére igazi vonatok is közlekedtek, már amennyire igazi vonat egy Szili két kocsival. Eddig igyekeztem elkerülni a Bézés járatokat, de most direkt egy ilyet célzok meg, stílszerűen búcsúzni ettől a kellemes dombok közötti vasútvonaltól.

Öt kocsis gyorsvonat indul Miskolc - Sátoraljaújhely felé, az utolsó kettő valaha elsőosztályúként dolgozott, és mily meglepő, az utasok ezeket a Bp kocsikat preferálják. Az első By-ban nem vagyunk túl sokan. A viszonyokat jónak mondanám. Az ülés elég kemény, de nem találom kényelmetlennek. Sokan szidják manapság a By kocsikat, nekem már megjelenésükkor is szimpatikusak voltak, néha még valami múltszázadi régies bájt is felfedezni vélek a belső térben.

10 perc felől süt a későn kelt Nap, az ablakok párásak, nem sokat látni a külvilágból. Ahogy közelítünk Gödöllő felé, megjelenik és egyre sűrűbb a köd, mint ahogyan ez megszokott ezen a környéken. Annyira belebambulok a szürkeségbe, hogy majdnem elfelejtek leszállni Aszódon.

Aszód állomás várótermében csak egy-két ember üldögél az enyhe szegénységszagban. Ehhez képest a büfében kifejezetten kellemes illat fogad, kedvet kapok egy Unicumra, amit előrehűtött pohárba tölt bele a barátságos csaplárnő. Mégiscsak szép az élet.

De vissza a ködös külvilágba. Az indóház melletti padokkal kerített zugban most csak a szemét vár sorsára. Valaki annyira futhatott vonata felé, hogy még a cipőjét is egy padon felejtette.

Szóló Bzmot bukkan elő Balassagyarmat felől a ködből, aránylag sokan érkeztek a fedélzetén. Ez a motorkocsi indul majd vissza Vácrátót felé, de addig van még idő megnézni néhány vonatot. Az állomáson jönnek-mennek a szerelvények, nem történik semmi különös, csak az egészet egy kicsit álomszerűvé varázsolja a köd.

A nyirkos köd után igen kellemes meleggel fogad a Bzmot 344. A hőmérsékleten kívül nem sok jót lehet elmondani erről a motorkocsiról, nem emlékszem, hogy valaha is utaztam volna ennyire átrozsdásodott vasúti járműben. A rozsdaodvak felett rongyos függönyök lógnak, az ülések végzetesen mocskosak, a fejtámlák valószínűleg vandálok kezenyomát őrzik. Mostanában ugyan takarítják a járművet, de ez már nem segít az elkoszolódott elhasználtságon.

Az idők változásán töprengve bámulok ki a szürkeségbe, és arra riadok, hogy elindultunk, de nem himbálódzva csattog a Bézé, mint az korábbi utakon mintaként rögzült az utazóba, hanem simán és gyorsan robog a jó minőségű pályán. Úgy igyekszik a motorkocsi, mintha feledtetni akarná a lepukkant külcsínt.

Indulásnál 4 nő és 3 férfi volt a fedélzeten, utóbbiból 2 vasutas. Iklad-Domony állomáson leszáll egy nő. Galgamácsán átfordul az ivararány, mert 2 nő le-, 1 fiatalember meg felszáll. Utas/vasutas= 3/2. Persze nem csoda, hogy ilyen kevesen utazunk, hiszen hétköznap délelőtt minden rendes ember dolgozik, vagy ha nincs munkája, pénze se jut vonatozgatásra.

Szerettem ezen a vonalon lógni a vonat ablakából, de így utolsó körben stílszerűbb a lepukkant Bézé a madzag alatt. Egyébként is a szép tájból csak a ködöt lehet látni eleinte. Ahogy távolodunk Aszódtól, úgy tisztul ki az égbolt.

Váckisújfalú lakosai nemsokára vasút nélkül maradhatnak. Ezen nyilván megsértődtek már szerencsétlenek, így most csakazértsem száll le/fel senki a megállóban. Kisnémedi megállóban sincs utascsere, először azt hittem, ugyanaz a helyzet, mint Váckisújfaluval, de otthon a térképet megnézve rájöttem, hogy Kisnémedinek eddig sem volt vasúti kapcsolata, hiszen a róluk elnevezett megálló a falutól 3 kilométerre Váchartyán területén található. (Váchartyánnak amúgy két megállója is van a veresegyházi vonalon.)

A Vácrátót előtti két sorompónál mintegy 20-30 autó várja, hogy motorvonatunk átrobogjon, fedélzetén három utassal és két vasutassal.

Vácrátót egy érdekes elágazó állomás, de most nem találok semmi új néznivalót. A település messze van, a hideg várótermen kívül semmi sem várja az utasokat, ténfergek a hűvösben, míg megérkezik a megkésett csatlakozás. A BDVmot szerelvény elején szállok fel, de elsétálok a végéig, egyrészt körülnézni, másrészt négyes bokszra vadászva, de utóbbi nem sikerül, mert a néhány utas szintén ezeket a helyeket preferálja. Az utolsó ilyen helyet épp az orrom előtt foglalja el valaki. Ám Isten nem ver bottal, mert a szerencsétlen flótás ottfelejti ócska cekkerét, amikor sietve leszáll Vác alsón. A kalauz szerint lehet, hogy az ő közeledése volt az illető kapkodásának az oka. De ahogy hallom, nem mindenki ilyen gyáva. Vannak szituációk, amikor a kalauznak tanácsosabb dolgavégezetlen odébbállni. Sokszor találkozhat ilyen esetekkel a közember a vonatokon, de olyan időket élünk, amikor jobb nem beszélni nyilvánosan ezekről a dolgokról.

Megveszem a jegyemet Pestre, azután a városba indulok. Vác igen kellemes kisváros, főtere rövid sétára van az indóháztól. Útközben bekapok két finom vaníliás sütit, így még élvezetesebb a városnézés. A főtér felé vezető úton pezseg az élet, maga a főtér kihaltabb, csak néhány turista van ezen a késő őszi hétköznapon.

Vác legattraktívabb épületei a templomok, melyek talán legdominánsabbak a városképben. A másik számomra kedves tulajdonsága a városnak, hogy a Duna mellett terül el. A Duna-parti sétányon aránylag sokan levegőznek. A kompon viszont most egy autó sem érkezik, és visszafelé sem akar egy sem áthajózni, csak gyalogosoknak van valami dolguk a túlparton.

Eredetileg fél órát szántam sétára, ám jól érzem magam Vácon, és tovább maradtam. Szerencsére nem kellett azon gondolkodni, mikor indul vonat, hiszen a váci vonal az ütemes menetrend hazai úttörője.

Vácról 26 perc alatt ér be a zónázó vonat a Nyugatiba. De én most személyvonattal és a hosszabb úton, Veresegyház felé indulok vissza a fővárosba. Ez vonal vicinálisból fejlődött elővárosi vasúttá. Mostanában tipikusan BDVmot szerelvények közlekednek. Én szimpatizálok ezekkel a motorvonatokkal, de sajnos sokan ezeken vezették le rendszerváltó dühüket, így mára már elég szomorúan néznek ki a magyar ipar egyik utolsó saját termékei, bár mostanában már látszanak a szintentartásukat szolgáló erőfeszítések.

Az út egyik szakaszán sem vagyunk sokan az utolsó kocsiban, de minden megállásnál élénk utascsere van, néha a szó szoros értelmében, hiszen szinte mindenki leszáll, és majdnem ugyanannyian kapaszkodnak fel helyettük.

A gépesben utazom, a szerkezet jókat küzd az indulással, de a végsebességgel sehol nem kell megerőltetnie magát. A vonat kellemesen kanyarog nyájas dombok és szép települések között. A szép házakkal éles ellentétben állnak az összebarmolt vasút környéki létesítmények és a sínek mellett sokfelé heverő rengeteg szemét. Ám mit számít egy vidám országban egy kis szemét. De vajon tényleg vidám országban élünk-e, ahol csak én egyedül vagyok savanyú passzomban.