Bukarest-Budapest,   2. nap: Déva-Budapest

Déván nagyon hideg volt a reggel. A vár napsütésben is impozáns látvány a város felett.

Az állomáson sok az ember, kevés a vonat. Az indóházban csak pénztárak vannak, előtte működik néhány büfé, meglehetősen lepukkant közönséggel, bent a városban nem találkoztam hasonszőrűekkel.

A vonat késik, sokadmagammal állok a peronon. A hangos nem mond semmit, bár amúgy sem értenék belőle egy kukkot sem. Vizuális tájékoztatás nincs, eltekintve az állomás falán logó indulási hirdetménytől.

Három fülkés kocsit húz a villanymozdony. Az elsőbe szállok fel, meglehetősen szakadt, bár nem annyira, mint amire számítottam. Takarítás volt, de lestrapált minden, sok a bepárásodott ablak.

Szerencsére az utasszámot is rosszul tippeltem meg. Tömegre számítottam, de elég hígan vagyunk, félig sem telnek meg a fülkék. Az utazóközönség egyszerű emberekből áll. Sok közülük kifejezetten rosszul öltözött, de nem látok vadembereket. Az okostelefon természetesen itt is alapfelszerelési tárgy.

"Legitimatie control" - kiabál be a fülkébe egy erélyes hangú, sárgazászlós vasutas. Őt egy civil követi, aki ellenőrzi a jegyeket.

Szépen süt a Nap, a hegyek továbbra is kitartanak a sínek mellett, a Dunántúlra emlékeztet a táj. A sebesség eleinte bosszantó tötyögés, később 80-90-ra gyorsulunk két megálló között. A megállók tipikusan igen szerény kivitelűek, egymás mellé fektetett betonelemekből áll a peron, mellette egy rozsdásodó tábla. A peron hossza változó, sok helyen egy kocsi is alig fér el mellette.

Máriaradna (Radna) magasságában találok egy lehúzható ablakot, jellemző módon akkor, amikor lassan kiérünk a síkságra. A hegyeket csak üvegen keresztül bámulhattam tegnap reggel óta.

Az út vége felé felújított pályára érünk, 100 körüli a tempóban suhanunk a sima síneken. Glokovácnak (Glogovăț) már szép új állomása van. Öt vágány, de csak az első mellett van peron. Érdekes, hogy az egyszem peront nem építették át, a megszokott betonelemekből áll.

Tíz perc késéssel érkezünk Arad állomásra, melyre rá sem ismerek.

Utoljára 2006-ban voltam Arad állomáson. Akkor már zajlott az átépítés, de még nyoma sem volt a vágányok fölé épített betonmonstrumnak. Csak nézek, mint borjú az új kapura.

Csillog-villog minden, csak az utaskényeztetés karcsú kissé. Van egy büfécske, ahol jobb híján ettem egy csirkés szendvicset. A sör meg a kávé szerencsére jobb volt.

Ez a vonat is három kocsi, az első egy csúnya elsőosztályú. Érkezés után szinte teljes utascsere, a másodosztályok elég alaposan megtelnek. Én az elsőre szállok, amely annyira ócska, hogy kizártnak tartom, hogy tényleg elsőosztályúként közlekedjen. Belülről is nagyon rosszul néznek ki a hatszemélyes kupék. (Inkább ültem volna tegnap is ilyen koszban, csak az ablak egy kicsit nyitható lett volna.)

Ezen a vonaton már vannak érdekes figurák, de szerencsére nem ebbe a kocsiba szálltak. Hárman vagyunk a fülkében. A szutykos székek éles ellentétben állnak a szemközti útitársammal, aki okostelefonjának és tabletjének összekapcsolásán fáradozik.

A peron másik oldalán a Budapestre induló IC áll. Mi indulunk el korábban, de még az elágazás előtt, harsány kürtöléssel leelőz bennünket a pesti vonat. Tülkölésben a mi gépünk is nagyon jó :)

A tempó 60 km/ó körüli. Ide hallom a dízelt, nem igazán dolgoztatja meg a három kocsi, Zimándújfalu (Zimandu Nou) után 90-nel hasítunk és kürtölünk ha kell, ha nem.

Újszentanna (Comlaus) szemetes portákat, ócska házakat mutat a vasút felé. A legszegényesebben kinézők itt leszállnak, de újabbak jönnek. A mi fülkénkbe is jut egy, nagy szerencse most a nyitott ablak. A kalauz kézzel ír neki jegyet.

Cséffa (Cefa) állomáson egy regionális motorvonattal keresztezünk, majd megvárunk egy másik ellenvonatot is. Az állomáson szédelgő három kóbor kutya izgalomba jön, lelkesen futnak az érkező Desiro elé. Először azt hittem egyszerűen csak vasútmániások, de kiderül, hogy valaki eteti őket a vonatból.

Az első Interregional Calatori motorvonat Pusztahollód (Holod) felé, az SNTFC Desiro meg Temesvár felé közlekedhetett.

Leszállás után itt hallok először magyarul beszélőket. Az állomási ivóban is magyarul kérek sört.

A pénztárteremben a kijelző először 50 perc késést jelez, ami később 5 percenként növekszik. A sörökön kívül két szép gőzös szobor is segít múlatni az időt. És persze az érkező és induló vonatok.

A legérdekesebb talán a Szatmár felől érkező bukaresti vonat. A vonat jól előre húz a peron mellett, a sok várakozó is utána lódul. Aztán kiderül, hogy kapcsolnak még kocsikat a vonathoz, a tömeg visszafelé áramlik. A bukaresti vonat végül két mozdonnyal, kilenc kocsival indul tovább.

Egy és egynegyed órás késéssel érkezik a Hargita IC Brassó felől. Elől szállok fel, hátrafelé szemlézem a szerelvényt. Csak elvétve látni egy-két utast, kivétel a második kocsi, de itt is szabad a helyek döntő többsége.

Közben beérünk a román határállomásra (Episcopia Bihor), pont az étkezőkocsiban futok bele a román határrendőrbe. Elveszi a személyimet, én meg ott maradtam egy sörre, hogy megtaláljon, amikor visszahozza az igazolványokat. És meg is vacsoráztam, ha már így alakult. Idő az van, mert jó sokáig állunk.

A magyar határellenőrökkel már az utolsó kocsiban találkozom, ők nem viszik el az útleveleket, helyben nézik meg. A magyar határállomáson (Biharkeresztes) is álldogálunk vagy 20-25 percet, nem csak a határvizsgálat és a mozdonycsere miatt, hanem egy ellenvonatot is megvárunk. Utána Püspökladányig helyi vonatként közlekedünk, sötét van, nem látom mekkora az érdeklődés.

Unalmas tök sötétben vonatozni, némi sörökkel próbálom mulattatni magam. A püspökladányi gépcsere után bevackoltam magam az utolsó kocsi egyik fülkéjébe és békésen aludtam Pestig, ahová 22:46-kor érkezünk, közel másfél órás késéssel.

Amikor 1983-ban keresztül vonatoztunk Románián, az állomások peronján kölökcsapatok kéregettek az utasoktól, azok meg édességeket, rágógumit dobáltak ki nekik. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és Románia rengeteget fejlődött az utóbbi években. Pontosabban az ország egy része látványosan fejlődött, mellette jól érzékelhetően jelen van a szegénység is.

A vasút is változatos képet mutat. Vannak aránylag szép vonatok, és vannak lestrapáltak is, meg hát vannak összefújkált, megzúzott ablakos szerelvények is. Az a néhány nagyobb állomás, ahol jártam, rendben volt, gondolom a sok biztosági őrnek is köszönhetően. A vonatablakból látott kis állomásokat és megállókat is jobban rongálta az idő vas foga, mint a vandálok.

Összeségében jó benyomást tett rám Románia. Érdekes volt a két nap vonatozás a szép tájakon, zömmel hegyek között. Ez idő alatt 967 kilométert tettem meg, ebből 733 km volt az újdonság.