Tiszán innen, Tiszán túl

Még valamikor az átkosban vonatoztam először és mindezidáig utoljára a 102-es számú Kál-Kápolna - Kisújszállás vasútvonalon. Most jobb ötlet híján, ismét arra indultam.

A Nyugati pályaudvar pénztár csarnoka a legszebb talán Magyarországon, de Budapesten biztosan az. Az viszont bosszant, hogy nem tudok vaníliás párnát venni, mint a többi budapesti fejpályaudvaron.

Posta inga, a végén a vezérlőkocsi korábban hatvani szürke lehetett, a homlokfala alapján. A vonat kívülről időjárás verte, a belül meg elkoszolódott, elhasználódott. Elég rosszul lehet kilátni az ablakon, pedig odakint tavaszias a napsütés. A vegetáció még nem indult be, a növényzet nem takarja el a sínek melletti rengeteg szemetet. A Városligeti elágazástól már rendezettebb a sínek közvetlen közele, viszont a töltés mellett végig rengeteg szemetet szórtak el valakik. Nem a vasút szennyes, hanem a város.

Kőbánya-Kispest környékére alig ismerek rá, annyira átalakult a nemrég üzemelő pláza hatására. Még a metró végállomás is árépült, csak a vasútállomás maradt ugyanolyan levitézlett.

Kőbánya-Kispest után bádogváros kezdeményben gyönyörködhet az utazó, lehet a hajdani kispesti kis-erdő lakóit szorította ki ide a pláza.

17-en vagyunk az első kocsi első felében. Az utasok elszegényedett idősnek, vagy szegénynek született fiataloknak látszanak, de mobilja azért mindenkinek van.

A vonat teszi a dolgát, simán robog a nemrég felújított pályán. Monorig zónázunk. Itt sok a felszálló. Lehetünk vagy húszan a legelső szakaszban, sőt az első peronon áll vagy hat utas. Pilisen aztán sokan leszállnak, kilencen maradunk elől.

A záhonyi személy négy, szebb időket látott gyorsvonati kocsiból áll. Nehéz felidézni a mostani látvány alapján hajdani, polgári állapotukat. Utas alig, kalauz kettő.

Az utolsó kocsi is nagyon elhasználódhatott, mert csúnyán zörög és rázza a kocsiszekrényt. A riszálás csak az egészen hibátlan szakaszokon marad abba.

A mozdonyok világa erre is színes, szlovák, román, osztrák mozdonyokat láthat az utazó ezen a tájon is.

Törökszentmiklóson nyüzsögnek a mindenféle építőmunkások, de Fegyvernek-Örményes még a múlt századi arcát mutatja.

A vonat kissé az indóházon túl áll meg. Impozáns látványt nyújt a szép állomásépület a sínek felől közelítve. Messziről virít az utasellátó étterem tábla, de rutinos utazó már régóta nem dől be az ilyen kiírásoknak, hiszen manapság az állomási étterem ritka, mint a fehér holló. Természetes az étterem helyén már itt is csak poros romok vannak. De egy kis büfé üzemel még a pénztárak mellett, az amúgy szép utascsarnokban. A WC is szép tiszta, kéztörlővel, ingyenes használattal.

Abban bíztam, hogy bő félórás városnézésem alatt csak találok valami büfét, vagy pékséget, és esetleg még egy sört is beundorodtam volna, de éhes és szomjas maradtam. Kisújszálláson minden tiszta és rendezett, van egy-két szép épület, de kocsmát egyet sem találok. Mindösszesen egy pici ételbárra botlok be, de már túl vannak az ebédidőn, mindent betölt a tisztítószerek szaga.

Amúgy sincs túl nagy élet így koradélután a városban, zömmel csak a hazafelé tartó diákok mozognak az utcákon. De hová is mennének ezeken az álmosító, üres utcákon, ahol még egy kocsma sincs a belvárosban. Végül a kis állomási büfében kapok be egy határeset pogácsát ebédre.

A kétrészes Bézé szerelvény pótkocsijában öten utazunk induláskor.

Kenderes is meglepően szép indóházzal büszkélkedhet. A vasutallomasok.hu szerint: "Díszes neobarokk külsejét a közeli Horthy-kastélynak köszönheti, a kormányzó vasúton érkezett Kenderesre kastélyába, a díszes külső az ő tiszteletére készült.". Sőt még forgalmista is van, és később is sok helyen lengeti vasutas a zöld tárcsát a Bézének.

Erre már kicsit borongósabb az idő. A pálya szemre erős sínekből épült, betontalpakra, de már erősen elhasználódott, mert billeg, csattog rajta a Bézé. Ennek ellenére elfogadható a tempó, természetesen csak a sorvadó bézés vonalakhoz viszonyítva.

Kunhegyesen sokan felszállnak, elég vegyes csapat, örömmel nyugtázzák, hogy a kalauz visszament az első kocsiba. A második kocsiban hideg van és büdös. Az akusztikus környezetszennyezésről egy fiatalember gondoskodik, aki a mobiltelefonjából ereget ütemes monoton zajokat, mely hangokat ő feltehetően zenének nevezne.

Közben átdöcögünk a Tisza felett. Úgy tudom Magyarországon ez az utolsó olyan híd, ahol a vonat, meg a váltakozó irányú közúti forgalom osztozik a keskeny, egysávos hídpályán. Mindenesetre érdekes látványosság. Pár éve, Debrecen felé autózva, direkt erre tértünk le az autópályáról, hogy közúton is élvezhessem az átkelést. A híd autóból is érdekes, de az odavezető utak akkori állapota botrányosnak nevezhető.

Kisköre után 4 magányos utas meg 2 család utazik a második kocsiban. Hevesen átjön a kalauz, minden jegyet rendben talál.

Az utolsó szakaszon 8 felnőtt, 1 gyermek és 2 bébi utazik a Bzx-ben. Ennyi ember általában úgy helyezkedik el, hogy 1-2 utas jut egy négyes bokszra. De most szinte üresnek hat a kocsi, mert csak hárman ülünk külön-külön, a nagyobbik család két bokszot foglal el, a kisebbik meg az előtérben telepedett le.

Kál-Kápolnán úgy szállok le, mintha valami messzi tájon, messzi idegen emberek között jártam volna, pedig nem lehettem messzebb 150 kilométernél a fővárostól.

Kál-Kápolna állomás épülete akkor épült, amikor a vasút még alapvető fontosságú volt a Magyarország életében, és akkor úgy tűnt, hogy ez mindig így is marad. Az építész igyekezett valami szépet, maradandót alkotni, de a vasút szerepének megváltozásával ez az indóház is inkább túlméretezett furcsaság, mint büszke tornyú vár.

Az indóházban természetesen nem találok semmi utaskényeztető létesítményt, a szemközti kocsma is bezárt már. Kicsit odébb van ugyan egy kisebb másik, de nem volt kedvem belülről is megnézni.

A vonat elején egy Teknő (470 007) szolgáltatja a vonóerőt, amit nem láttam még sátoraljaújhelyi szerelvényben. A kocsik a szokásos By, Bp típusúak, végén egy fülkés első osztályúval. Az utolsó előttibe szállok fel, a By kocsiban minden boksz foglalt, tipikusan egy utas ül mindegyikben. Szerencsére még nekem is jut egy négyes boksz, így nincs más dolgom Pestig, mint élvezni a vonatozást.

A vonat nem megy gyorsabban, mint kiskoromban, amikor Szilik húztak errefelé ettől hosszabb szerelvényeket. Persze a régi gépek messze nem tudtak annyira gyorsulni, mint a Trakció új, nagyteljesítményű mozdonyai.

Amikor kint erőteljesen sötétedni kezd, a kalauznő körbejár a kocsiban, és tájékoztat minket, hogy rossz a világítás, fáradjunk át a szomszéd vagonba, ott van fény. De senki nem megy át, én meg direkt örülök a sötét kocsibelsőnek, mert így sokkal jobban lehet bámulni az egyre sötétszürkébb külvilágot.