Az új fővárosból a régibe

Madrid, mely város lakóinak látszólag legfőbb tevékenysége kocsmáról kocsmára járni, II. avagy Okos Fülöp király óta Spanyolország fővárosa, miután Dél-Amerika meghódítása nyomán a kinőtték a régi fővárost, Toledót. Ma az új és a régi fővárost normál nyomtávú, 15 kV 50 Hz villamosított, nagysebességű vasútvonal köti össze, amely igen kényelmes utazási lehetőség egy toledoi kiránduláshoz.

A spanyol nagysebességű hálózat emblematikus főpályaudvara az Atocha. Érdekes lehetett egykoron a pályaudvar szigorú ívű csarnoka, amikor még mozdonyok csühögtek benne. Ma már pálmaház, mögötte építettek egy új pályaudvart. Az új Atocha nagy, szép és tiszta, üzletek, ivók, de nem túl izgalmas, mert pont a lényeget, a vonatokat nem lehet látni.

Egy automatából próbálunk elővételben jegyet venni. Két vonatot ír ugyanarra az időpontra. A kicsit olcsóbbal viszem végig a folyamatot, de az automata a végén közli, hogy nem tud ilyen jegyet adni. Sebaj, irány a pénztár. Sorszámot húzunk, békésen várunk egy negyedórát.

Időnként bemondanak valamit spanyolul, mire a várakozók egy-egy csoportja felsorakozik valamelyik pénztárosnál, és úgy vesz jegyet. Mivel a sorszámunk nem halad, kitaláltuk, van idő még egyszer megpróbálni az automatát. Ezúttal a másik vonatot választom oda is, meg vissza is, és így már kiadja a jegyeket a gép. Kicsit még akklimatizálódunk a pályaudvaron, utána visszamegyünk nyüzsögni a városba.

Szerencsére előző nap már felderítettük a terepet, így nem okoz gondot a planta baja megtalálása, ahonnan vonatunk indulni fog. A csomagokat átvilágítják, úgy lehet belépni az indulási zónába. A peronra csak jegyvizsgálat után, közvetlenül az indulás előtt lehet kimenni, sajnos nem lehet a vonatok között nézelődni.

A négy részes Avant Serie 104 motorvonat első kocsijába szól a jegyünk. A belső tér visszafogott, az ülés sokkal kényelmesebb, mint a repülőgépen volt. A helyek talán fele, ha gazdára talált.

Rendesen indulunk, hamar kikecmergünk a hatalmas pályaudvarról és lendületesen nekiindulunk az útnak. A pendolino stílusú ablakok alacsonyak és rövidek, nehéz megítélni a sebességet. A kijelző csak célállomást, meg a hőmérsékleteket mutatja, a sebességet nem.

Néha érzem, hogy nem szoktam ilyen gyorsan elsuhanni látni a tájat, de azért az meglepett, amikor utóbb kiszámoltam, hogy 135 km/óra az átlagsebességünk.

A táj nem különösebben izgalmas, néha elágaznak valamerre a sínek, de nem tudom merre. Azt is csak utólag vélelmezem, hogy mikor kanyarodtunk le a Sevilla - Malaga irányú gyorsvasúti pályáról Toledo fejállomása felé.

Toledo állomást sem találom túl izgalmasnak. Egy-két egyforma motorvonat áll a peronok mellett. A büfé működik, de utólag meglepődve konstatálom, hogy nem ittunk ott semmit. Az épület tulajdonképpen szép, de azt érzem, nem ehhez a vasúthoz és életformához építették a régi spanyolok. A szép régi pénztár ma már csak dísz, modern ügyfélszolgálat működik helyette.

Gyalog indulunk az óvárosba, egy régi hídon átkelve, fellépcsőzünk a centrumba. Toledo szép és érdekes kisváros, a Santa María katedrális meg egyenesen lenyűgözött méltóságteljes tereivel.

Elrepül a nap, hazaindulva felfedezünk egy mozgólépcsősort, ami levisz az óvárosból a Tajo partjához. Az állomáson megfáradt turisták várják a beszállás kezdetét, ami csak az indulás előtte percekben történik meg. A csomagátvilágítás után szkennerrel ellenőrzik a jegyeket, a vonaton már nincs jegyvizsgálat.

Indulás előtt végigsétálok a négykocsis szerelvényen. Van egy kis büfészakasz is, de zárva, csak egy italautomata működik mellette.

Az út visszafelé is nyugodt és eseménytelen suhanás, megállás és különösebb lassítás nélkül. 33 perc alatt lefutjuk a 74 kilométert. Oda úton láttam egy tehervonat távolodó végét, visszaúton csak motorvonatokkal találkoztunk. Így esett meg, hogy egyetlen spanyol mozdonyt sem tudtam megcsodálni.