1987-ben, amikor még nem is sejtettem, hogy nemsokára a szocializmust fogjuk átkosnak mondani, jegyeztem fel vonatozási terveim közé a Slanec - Michal'any állomások közötti szakaszt. A nyolcvanas években többször megfordultam Kassa környékén, de ez a 19 kilométer eddig kimaradt a bevonatozott vonalak közül, csak most jött el az idő, hogy megvalósítsam a 23 éve halogatott tervet. Manapság a rövid szakaszokból álló, sok átszállásos vonatozásokat szeretem, de most odafelé több mint 4 órát, visszafelé három és félórát utazok, egy 57 perces vonatozás kedvéért, amiből 18 perc telik el a 19 újdonság kilométeren.

A Keletiben a szokásos nyári nyüzsgés, tömörülés a nagy információs tábla és a főlépcső között. Az aluljárószinten közepesen hosszú sor áll az egyetlen pénztári bejáraton, de ha ezt az embermennyiséget képzeletben elosztjuk a működő pénztárak elé, rövidke sorokat kapunk eredményül. De nem mindenki jut erre az eredményre, így sokan inkább a felső, jóval kisebb kapacitású pénztárak előtt sorakoznak.

A sátoraljaújhelyi gyors a 13.-ról indul. A szomszéd vágányra RailJet érkezik, jó vastag bogárhegyekkel az orrán. Amikor elsétálok az ötkocsis vonatom mellett, a hátsó kocsi gyakorlatilag még üres. A vonat külső megszemlélése után visszaérve már nem találok üres bokszot. A vidék magyarországának számos rétege képviselteti magát. Néhány család sok kisgyermekkel utazik, folyamatos az etnikai átrendeződés.

Az első kocsiban egy táborba induló fiú csapat is ül, akik jókedvű kiabálással élvezik az utazást. Egy ősz hajú asszony rájuk szól, legyenek csendesebbek, mert nem az övék az egész vonat. És a fiúk visszavesznek a hangerőből. Az átkosban mindennapos volt, hogy az idősebbek rászóltak a szerintük helytelenkedő fiatalokra, de mostanában nem nagyon látok ilyet a szép új szabad világban.

Borongós, az évszakhoz képest hűvös az idő. Vámosgyörkön már vizes a peron, de az ablakon még nem látszanak az esőcseppek. A vizes peron mellett egy számomra meglepetés jármű, egy Uzsgyi készül Szolnok felé indulni, a gyöngyösi vonat a manapság megszokott Szili két kocsival.

Az első kocsiban elfogadhatóak a viszonyok, elég jól egyben van az öreg Byh vagon, rongálásnak sincs nyoma. Átmegy a szakaszom egy ember, világít rajta a hófehér póló, de tömör emberszagot hagy maga után.

Kb. 10 perc késéssel érkezünk Miskolc-Tiszai pályaudvarra. Itt elvileg 17 percet áll a vonat, belefért volna egy menetrendszerű sör. Sokan leszállnak, de minimum ugyanannyi a felszálló. Inkább nem szállok le, féltem a helyemet, mint az átkosban, amikor minden vonaton ilyen sokan voltak.

Miskolcon a Szili helyett Csörgő kerül a vonat elejére, a művelet kb. 10 percet vesz igénybe. Közben a peron másik vágányára befut az IC, amivel félórával később is indulhattam volna Pestről. 12:40-kor indulunk tovább, mintegy 7 percet lefaragva a késésből. Innentől már új típusú gyorsvonatként közlekedünk, azaz mindenhol megáll a vonat. Ám ez csak a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy odakint nyirkos hideg van, nem lehet az ablakban lógni, sőt kilátni sem nagyon, mert minden ablakot vastag pára fed.

Jó sok víz van a Sajóban és a Hernádban is, de a közelmúlt árvizeinek nem látszik nyoma a vonatból. Szép a Bodrog völgye, ott is sok most a víz, de nem egy összefüggő tenger, mint amilyennek a Tokajról láttuk sok évvel ezelőtt.

Szerencsen sokan leszállnak, felszállók is vannak. Határozottan kevesebben vagyunk, de minden bokszban ül legalább egy utas.

Sátoraljaújhelyre közeledve próbálom a Sátor-hegy aljában felfedezni azt a házat, melynek tornácáról kisfiúként a gőzösöket csodáltam, de nem sokat látok a zuhogó eső miatt csak egy-két centiméternyire lehúzott ablakrésen át.

Sátoraljaújhely állomás csendes szürke esővel fogadja a mintegy tíz perc késéssel érkező vonatunkat, amely útközben valahol háromkocsisra rövidült. Aránylag sokan érkezünk, sietnek tető alá az emberek. Én még körbepillantok a peronról, amely mellett két Csörgő áll ablakos kocsikkal, távolabb egy Szergej mozog tartálykocsikkal.

Az állomásépület szépen fel van újítva. Az épület egyik része a buszosoké, a házon belül nincs átjárás oda, pedig a büfé is arra van. Csak az ablakon lesek be, úgy látom, halott az állomási kocsma. Nem is csoda, hogy nincs vendég, hiszen átengedték a buszos térfélre, és én biztosan nem mernék sörözni buszozás előtt.

De a sör most csak elvi szinten érdekel, egyrészt mert esik az eső, másrészt meg borra vágyom, hiszen a Tokaji borvidék keleti csücskében vagyok. Az állomással szemben van egy borpincének látszó létesítmény, de már nem mutatkozik körülötte életnek nyoma.

Kellemes sétányon indulok a városközpont felé. Minden szép és rendezett, de borozót nem látok, viszont feltűnően sok a zöldség-gyümölcs bolt. A főtérről, a kordivatnak megfelelően, ki vannak tiltva az autók. Meg kell mondjam, Sátoraljaújhely belvárosa kifejezetten jól néz ki, simán állja a versenyt a hason méretű dunántúli kisvárosokkal összevetve. Sőt a város mellett magasodó Sátor-hegy kivételesen szép hátteret biztosít a városképnek, pláne most, a csúcs körül gomolygó látványos felhőkkel.

Teszek egy kis kitérőt hajdani általános iskolám felé, majd bekukkantok abba az utcába is, ahol az óvodám volt, de azt az épületet már nem ismerem fel. A múló időn borongva indulok a szemerkélő esőben Szlovákújhely felé. Borozóba arrafelé sem botlottam, így egy külvárosi kiskocsmába térek be egy italra. Egy-két helybéli eszik, iszik ott, váltunk pár szót, mintha én is azóta is itt élnék.

Kisfiúkoromban még a Trianon szülte határ közelében sem voltam, és azóta is csak kétszer keltem át errefelé, egyszer még nagyon régen vonattal, másodszor meg majdnem olyan régen gyalog, amikoris el kellett kutyagolni a közúti határállomásig, mert a városi határátkelő akkoriban nem működött. Most végre részben visszaállt a természetes állapot a két városrész között, mert simán át lehet sétálni a Rongyva fölött, bár az autókat most is tiltják a szlovák oldali jóbarátaink. A régi Zemplén emlékkövét bámulom, amikor autózúgásra kapom fel a fejemet, éppen egy szlovák rendszámú nagy autó hajt át a tiloson. Lehet, épp az az elöljáró volt, aki az autókat tiltó táblákat kirakatta.

A patak túloldalán nem sok érdekeset látok az állomáson kívül. Mindenesetre iszom egy sört az állomásközeli kocsmában, és megveszem a jegyemet Kassáig. Indulásig csak egy kelet felé tartó Pantográfot csodálhatok meg. Ember sem nagyon mozog az esőben, de hirtelen előkerül valahonnan néhány utas a vonathoz.

Szerencsére Pantográf érkezik, két motorkocsi között három közbenső kocsi. Több az utas, mint feltételeztem. Szinte minden négyes foglalt az utolsó két kocsiban. A kassai vonat kívülről nem olyan szép, mint a korábban látott szerelvény, de belül nem rosszak a viszonyok. Mindenen látszik, hogy már jó régen szolgál ez a vonat, de aránylag rend és tisztaság van. Jól jön most a felhajtható ülés, ahol átázott lábbelimet próbálom szárítgatni.

Tokajská oblast' - hirdeti büszkén egy nagy tábla az út és vasút mellett. A táj fenségesen szép, még így a könnyű esőben is igen látványos a Zempléni-hegység észak felől nézve. Ez is egy olyan szakasz, amikor a szebb hegyek a magyar oldalon vannak.

Michal'any állomáson egy háromtagú cigánycsalád száll fel, vagy 20-25 családtag kísérte ki őket az állomásra. Amúgy szolid emberek, szlovákul beszélgetnek egymás között.

Az ablak lehúzható lenne, ha nem esne az eső. Így csak az üvegen át bámulom utam legfőbb célját, a Michalany és Slanec állomások közötti 19 kilométeres szakaszt, ahol most vonatozok életemben először.

Kíváncsian várom, hogy mellénk kanyarodjanak Tőketerebes felől a normál és széles nyomtávú sínek. Kuzmice állomás után érünk a másik pálya mellé, először csak egy szinttel lentebbről lehet találgatni, milyen izgalmak lehetnek a fentebbi sínken. Innentől majdnem Kassáig nagyjából együtt kanyarog a két 1435 milliméteres és az egy 1520 mm széles vágány. A villamosítás 3 kV egyenáram errefelé.

Sajnos egyetlen "széles vonatot" sem sikerült megpillantanom, így marad a vidék bámulása. A táj meseszerűen szép, ám az életnek itt is lehetnek zűrösebb pillanatai, mert biztosan nem véletlenül vizslatja végig a vonatot két marcona fegyveres.

Kisebb hegyek között kanyargunk látványosan. Elképedve fedezek fel kissé távolabb egy velünk egy irányban haladó gyorsvonatot, de nemsokára kiderül, nem ismeretlen vasúti pályára bukkantam, csak egy hajtűkanyart tesznek a sínek, és az imént látott vonat szemberobog mellettünk Slanec állomás felé.

Kassához közeledve laposabb lesz a vidék és a szélesnyomtávú vágány is elkanyarodik a város túloldalán fekvő vasmű felé. Átrobogunk a Hernád felett és megérkezünk Kassa város Kosice pályaudvarára.

Szerintem a múlt századi átkos idők legkellemesebb zugai a csehszlovák vasútállomások voltak. Nehéz ezt elképzelni most, amikor egy Liedl áruház működik a hajdani nagyüzemi állomási kocsma helyén. Nem találok egy normális ivót az egész házban, bár van egy kávézóval kombinált kihalt önkiszolgáló az emeleten, de inkább egy európai szemlélettel ízetlenre hűtött szendvicset majszolok el.

A WC kapuba 30 centet kell bedobni. A beengedő kerék automatikusan megindul, akár ott áll a páciens, akár sem. Ezt persze akkor még nem tudtam, és így kellemetlen tornamutatványokra kényszerültem a jogos bejutásom érdekében. Később visszasettenkedtem kifigyelni, hogyan játsszák ezt a játékot a profik, de nem volt szerencsém, mert éppen valami külföldiek dobálták bele sokadszor a 30 centeket, és próbálták megfejteni a bejutás titkát.

A pénztárakat egy műanyag kalickába költöztették, ahova elsőre be sem engedett az automata kapu. Rájöttem, hogy nem lehet csak úgy ki-be bóklászni, a bejáraton kell bejárni, a kijáraton meg kijárni. A bejárat, kijárat szavak nagy betűkkel ki vannak írva az ajtókra, a mulatságom kedvéért csak szlovákul.

Ilyen pompás szórakozások közepette repül az idő, úgyhogy egy doboz sörrel a nastupiste 1 felé indulok.

Estére minden hegynek pára sipkája lett az egész napos esők után, szép tájképpel búcsúzik Szlovákia.

Hidasnémetiig a kétáramnemű 363 143 vontatja az ötkocsis vonatot, ott a V43 1368 áll rá a szerelvényre. Nagy meglepetésemre a szlovák mozdony egy tehervonat Miskolc felöli végére tolat rá. Először azt hittem teherezik egyet Magyarországon, de később eszembe jutott, hogy valószínűleg annak a vonatnak végén húzták haza a szlovák gépet.

Kicsit fura, hogy a személyzet számára két elsőosztályú fülkét is lefoglaltak. Nem találom logikusnak, hogy mind a két kalauznak külön kabinja legyen, pláne nem elsőosztályon, bár most nem hiányzik senkinek sem az a 12 ülőhely, mert elég kevesen indulunk útnak, és belföldön sem nagy az érdeklődés vonatunk iránt.

Az átkosban nagy vívmánya volt a magyar vasútnak, hogy két óra alatt ért Budapestről Miskolcra a Tokaj expressz. Azóta eltelt egy emberöltő, de nem változott a tervezett menetidő. Igaz lehet, hogy ezt a vonatot is ugyanaz a Szili húzza, mint azt a hajdani sikervonatot.

A két órás menetidő persze nem jött össze, de nem drámai a késés, amikor a 600 kilométeres szép vonatozásom végén begördülünk a Keleti pályaudvarra az 57. születésnapomon.