Muszáj vonatozás

Már egy bő félév óta már nem csak hobbiból vonatozok, hanem dolgaim után is vonaton járok, lévén autómentes életformát vagyok kénytelen folytatni. Most egy szomorú kötelesség miatt indulunk útnak egy Makó melletti kis faluba, Szegedig vonattal.

Mostanában többször vonatoztunk az óránként közlekedő szegedi hibrid IC gyorsvonati részében. Az előző alkalmakkor volt AB kocsi a szerelvényben, amit leginkább azért preferáltunk, mert azok a kocsik nemrég voltak felújítva, és szövetkárpitos ülések vannak bennük. Most csak műbőr üléses Bo kocsikat soroztak be a Kodály IC szerelvényébe, így a kerékpárszállító kocsit választjuk, amiben szövetkárpitos ülések vannak, és egyébként is jobban szeretem manapság a termes kocsikat. Ezzel nem vagyunk egyedül, a termes részben most is aránylag sokan vagyunk, szinte minden boksz foglalt. A szerelvény többi részében lazábban van az utasok.

Tehát kerékpárszállító kocsiban utazunk. Indulás előtt hallom, hogy nyílik a raktér ajtaja, azaz valószínűleg kerékpár is utazik a vonaton, ami nem túl gyakori így télidőben. Igaz, szokatlanul enyhe az idő a naptárhoz képest.

Cegléden bevárjuk a Debrecen felőli IC-t, amely a peron túlsó oldalára érkezik. Átszállók is vannak, egy fiatal párra figyelek fel, akik kisgyerekkel, és rengeteg csomaggal szállnak át a mi vonatunkra. A férfi többször fordul a két vonat között, mire áttelepíti a kis családot meg a holmikat.

Eseménytelen út, de legalább világos van, és lehet nézelődni, bár a táj sem túl izgalmas. A kocsiban rendezettek a viszonyok, az útitársak normálisak, mint eddig minden alkalommal, amikor erre vonatoztam.

A szegedi indóház jól néz ki, de étkezési lehetőséget nem találunk. Szerencsére egy rövid saroknyira találunk egy nyitott éttermet, ahol éhünket, szomjunkat csillapítjuk. Utána busszal folytatjuk utunkat, de arról csak annyit tudok mondani, hogy a távolsági autóbuszozás továbbra sem tartozik a kedvenc tevékenységeim közé.