Gullner Pages   Vonatozásaim a XX. században

Érdekesnek ígérkező út a valóságban meglehetősen unalmasnak bizonyult.

De nézzük az előzményeket.

Annak idején mindenki színes TV-t vett a napidíjából a Szovjetunióban. Két kivétel volt, az egyik egy automata mosógépet vett, a másik inkább pezsgőre költötte a pénzét. Ez utóbbi én voltam. De én is szerettem volna valami nagyobb tárgyat hazavinni, ezért vettem egy bádog vödröt 1 rubelért. Ezt természetesen díszhelyen tartottam a finn bútorokkal berendezett moszkvai szállodában A takarítónő meg állandóan elpakolta a színes TV mellől és visszarakta azt az ócska vázát, ami eredetileg volt ott.

Természetesen néha sétálni vittem a vödrömet, a kollégáim ilyenkor nem szívesen jöttek velem és a helyi lakosok is furán néztek rám. Egyszer meg is állított egy veterán és elmagyarázta, hogy Moszkvában nem szokás vödörrel járni az utcán ...

A vödör volt társam a hosszú vonat úton Moszkvától Budapestig 1980 nyarán. Elég jó tempóban haladtunk a nagy orosz pusztán. A lapos tájból túl sokat nem láttunk, mert elővigyázatosságból a pálya mindkét oldalára sűrű fasort telepítettek. A Kárpátokat meg azért nem láttam, mert akkoriban minden vonat éjszaka haladt át a hegyeken. Egyedül Kievre emlékszem, ami igen látványos panorámát kínált, amikor a vonat a Dnyeper hídján haladt át.

A vonat órákig robogott megállás nélkül, ami elég szokatlanul hosszú volt nekem. A megállóhelyeken is szokatlanul sokat, 10-20 perceket álltunk. Ezek a hosszú várakozási idők kompenzálták a kisebb, néhány perces késéseket. Csap állomáson is jó sokat álltunk, mint közismert itt cserélik ki a kocsik alatt a forgóalvázakat az eltérő nyomtávok miatt. Ebben az a legkellemetlenebb, hogy a hosszú művelet alatt lezárják a WC-t. Viszont az ajtók nem voltak ránk zárva, így ki lehetett mászni, ha nagyon kellett. Ehhez az elszántságon kívül némi fizikai erő és ügyesség is kellett, mert a jó messze voltunk a földtől.

A határig pontosak voltunk, mire Pestre értünk sikerült jelentős, egy óra körüli késést összeszednünk.

A moszkvai pályaudvarok viszonylag kicsik. Először a Kijevszkij vokzálon jártam, még 1979-ben, onnan közlekedtek a pesti vonatok. A már fentebb említett mosógépet is kikísértem az állomásra, amikor hazaindultak a praktikus gondolkodású tulajdonosával. Segítettünk fölpakolni a kollégának a mosógépét. Baromi nehéz volt.

Különben a vonatokon elképesztő mennyiségű tárgyat vittek magukkal az emberek. Amikor én vonattal utaztam haza 1980 nyarán, még külön mosdó fülke is tartozott az első osztályú hálófülékéhez. De nem lehetett használni, mert dugig volt pakolva cuccal. Kicsit ciki volt egy kis bőrönddel utazni. Jó, hogy legalább volt egy vödröm. A vödör különben egy színes TV dobozában utazott. Arra készültem, hogy milyen jó poén lesz a vám ellenőrzésnél, de a határon a vámosok ügyet sem vetettek ránk.

1980 novemberében ismét Moszkvában jártam és akkor volt lehetőségem egy kicsit körbenézegetni a többi moszkvai pályaudvarok közül néhányat. Legizgalmasabb az a hely volt, ahol három pályaudvar van egymás mellett: a Leningrádi, a Jaroszlávi és a Kazanyi pályaudvarok. Ezek kicsi és barátságtalan pályaudvarok voltak. Másra nem emlékszem, csak a hidegre.

A vödör és a Szovjetunió már régóta nincs meg. Én 1989-ben voltam ott utoljára. Az utolsó vasúttal kapcsolatos élményem az Alma-Ata-i pályaudvar megtekintése volt. Nem emlékszem már a részletekre, de meglepően kis állomás volt, néhány vágánnyal. Valószínűleg lehetett más állomása, főként teherpályaudvara is a városnak. Fura volt, hogy a pályaudvari órák a moszkvai időt mutatták. Mert a Birodalomban a moszkvai idő szerint jártak a vonatok és a repülőgépek.

  (2004.01.20./2005.05.20.)

E-mail: gullnerpages@gullner.hu