A mellékvonalak sorsa az utolsó választási harc egyik fontos csatatere volt. A mindent elsöprő győzelem után az Orbán kormány az ellenség által korábban megszüneteltetett mellékvonalak 27,42 százalékán újraindította a forgalmat, és ami legalább ennyire fontos, a menetrend is sokkal jobb lett, már amennyiben jó stratégiának tekinthetjük az ütemes menetrendet egy kisforgalmú mellékvonalon.

Most ismét sötét fellegek gyűlnek a mellékvonalak fölé, durva vonatritkításokról szólnak a hírek. És amennyiben igaznak bizonyulnak a kiszivárogtatások, például az Esztergom - Almásfüzitő vonalon csak 2 vonatpár marad a mostani nyolcból.

Ami szerencse a bajban, a délutáni vonatpár még számomra is alkalmas időpontban közlekedik majd. De az általam talán leggyakrabban használt fél kettőkor Esztergomból induló vonat valószínűleg nemsokára ismét meg fog szűnni, ezért most azt célzom meg, kipihenendő a tegnapi nemzeti ünnepet.

Aquincum felső megállóban korrekt a hangos utastájékoztatás. Kb. húszan szállunk fel itt. A vonat elég jól tele van, de az ülőhelyek minimum negyedét így is csomagok foglalják el a második egységben.

Az utasok döntő többsége végig jött Esztergomig. Érkezés után kezdődhet a kirándulás, kiadós séta az állomástól a belvárosig. Helyi járatos autóbuszt nem láttam, csak egy városnéző minibusz szerelvény várja a kuncsaftokat, most éppen nem túl nagy sikerrel.

Az állomás rövid körbeszemlélése után megveszem a jegyet Komáromig. Kicsit szokatlan, hogy sorba kell állni a pénztárnál. A többi utas Pest felé utazik a perceken belül visszainduló Desiro párossal. Ma már mindenhol a vonat indulása előtti percekben szokás kiérkezni az állomásra, így aztán alig van valamicske élet az indóházak körül, és az sem csoda, hogy elsorvadt az állomási vendéglátás.

Egy virsli ebédet terveztem az állomási büfében, de csak hamburger a kínálat. Régen ettem utoljára hamburgert, de itt nem is fogom többet megkockáztatni, az biztos. Szerencsére a sör az finom.

A mellékhelység kulcsát egy vasutas kezeli, vigyáz a nemrég felszerelt rozsdamentes szerelvényekre. Az elektromos hősugárzó rendületlenül dolgozik a meleg, kora tavaszi napsütésben, de erre már nincs hatásköre a kulcsok őrének.

Indulásnál kb. 14 utas van a szóló Bézé fedélzetén. Kertvárosban is vannak még felszállók, így már minden bokszra jut legalább egy ember. Ettől kevesebb utasra számítottam egy nemzeti ünnep utáni, pénteki munkaszüneti napon.

A vonal mellett mindenhol egykori iparvállalatok romjai tanúskodnak arról, hogy valaha funkciója lehetett ezeknek a sokvágányos hosszú üres állomásoknak. Van még ugyan teherforgalom, de csak töredéke annak, mint a megtagadott múltban volt, amikor még működtek a bányák és a gyárak.

Bár már hétágra süt a Nap, nincsenek még lombok, jól látni a vonatablakból a Dunát, amely innen inkább zöldnek mutatja magát, mint kéknek. Sok helyen már megjelentek a parton a sétálgatók és a pecások is.

Ezen Duna szakasz egyik attrakciója a Neszmélyi hajóskanzen. Itt is sok most az érdeklődő. Még az eldöcögő Bézé ablakából kinézve is érdekesek az öreg hajók, sokadszor határozom el, hogy közelebbről is megnézem őket egyszer.

Almásfüzitőn csökken először 10 alá az utasszám.

Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga - olvasom a múlt század veszteseinek egyik jelszavát a hajdani timföldgyár romjainak főbejárata fölött. Ki hinné, hogy Magyarország egykoron alumíniumipari nagyhatalomnak számított.

Közben egy tehervonat lassul mellettünk a fővonalon, hogy udvariasan maga elé engedje Bézénket, hadd száguldjunk a magyar viszonyok között nagysebességűnek számító pályán. És tényleg, szédültes lesz a tempó, de csak az eddigiekhez képest, hiszen vonatunk itt sem mehet gyorsabban, mint 80 km/ó. Most úgy tűnik, április közepétől kevesebb tehervonat kényszerül lassítani, hogy engedje a szóló Bézét elrobogni.

Érdekes, hogy Újszőny állomás indóházát a Duna felöli oldalra építették. Valószínűleg fontosabb volt a folyami kapcsolat, meg a túlparti Komárom, mint az akkori Új-Szőny település. A vasút 1856-ban ért ide Győr, illetve Bécs felöl. Székesfehérvár felé 1860-ra, Budapest felé csak 1884-re épült meg a vasúti pálya. A Dunán átívelő vasúti hidat 1910-ben, a közúti Erzsébet hidat 1892-ben adták át a forgalomnak.

Ma Komárom állomás valószínűleg fontos szerepet tölt be a magánvasutak életében, mert mindig szép színes mozdonyokat szoktam itt látni. Most csak egy színes áll a kerítés mellett, az viszont a kedvenc dízelem, a Búvárszemüveges, amelyet most először látok magyar sorozatszámmal. A Bobo Kft-és festés nem a legsikerültebb, de mozdony így is nagyon tetszetős.

A Búvárszemüveges megcsodálása után csonka Komárom felderítésére indulok. Mindig, amikor erre járok, abban bízom, megtalálom végre a belvárost, pedig jól tudom, hogy Komárom belvárosa a Duna túlsó partján van. A déli Komárom belvárosa nem sok érdekességet mutat, (vagy csak megint nem találtam meg az izgalmas részeket,) így inkább vissza indulok a négyórás gyorshoz.

Szép hosszú vonatot húz a szépen kidekorált Taurus. Elég sokan szállunk fel a vonatra, amelyen már így is meglepően sokan vannak, legalábbis abban a kocsiban, amelybe felszálltam. Egy-két kocsival hátrább vándorolva már válogatni lehet a szabad helyek között.

Biatorbágy előtt fura, dó-ré-mi szerű hangok érkeznek a kerekek felől, ilyet még nem hallottam hosszú vonatozós pályafutásom alatt. Elég sokáig fakadnak a szokatlan muzsikák, kicsit nyugtalanít, mert amúgy is gyakran hallgatom gyanakodva a halberstadti kocsik alól feljövő hangokat a kerékrepedési ügyek óta.

A "Merjünk nagyok lenni" Taurus, avagy magyar becenevén Teknő, jó dinamikával mozgatja a nyolc kocsis vonatot. Szokatlanok nekem ezek a gyorsulások, hiszen legtöbbször Szili vontatta vonatokon szoktam utazni, ha egyáltalán villamosított vasútvonalon vezet utam. A maga idejében persze a Szili a legdinamikusabb magyar mozdony volt, de azóta már eltelt 30-40 év, és időközben igencsak megszaporodtak a lóerők a mozdonyokban. De sajnos ezeket a vonóerő tobzódásokat már nem Magyarországon gyártják.