A vonalbezárások óta nem voltam a Bükk északi oldalán, ideje hát újra megnézni, mi újság a Bükk körül. A mai vonatozás kör csak úgy tud bezárulni, hogy egy megszüneteltetett vonalszakasz helyett autóbuszra kell szállni.

Induláskor nem vagyunk túl sokan a vonaton, de Rákoson is van felszálló, így a bokszok többsége el van foglalva. Az első kocsiban utazom, amely egy veterán By, az elhasználódás és mérsékelt törődés minden jelével, de tulajdonképpen elfogadhatóak a viszonyok. Szívesebben utazom egy ilyen kocsiban, mint egy modern akváriumban, és az üléseket is kényelmesebbnek találom, mint amilyenek a mai motorvonatokban vannak.

Gödöllő állomáson az ablakból megcsodálom az európai uniós elnökségi félévének tiszteletére kifényezett királyi várót, mely korábban egyesítette a váróterem és a hajléktalan szállás funkciókat. Most a királyi váró üresen várja a királyt, a vonattal utazó egyszerű népek meg konténereket kaptak indóháznak.

Hatvanban számomra új menesztési koreográfia ragadja meg a figyelmemet: az állomás piros kalapos embere csak fütyöl, de nem lenget zöld tárcsát. Indulás után megszemlélem az új buszpályaudvart, amely ott van az állomás mellett, az átjárás a vasúti indóházból egy gyenge villamosmegállónyi séta.

Nincs melege a népnek, minden ablak zárva van, csak én szellőztetek a megállások közben. Szürke unalmas, hűvöskés idő van, de az utasok jó része még így is nyaraló. Minden megállásnál van utascsere, használják a népek a mátraalji villamost. Teherforgalom is van valamennyi a vonalon, de nagyon szerény az átkoshoz képest.

Miskolc Tiszai pályaudvar még mindig forgalmas állomás, a kocsmaablakon át figyelem, hogyan jönnek, mennek a vonatok. Leginkább személyvonatok mozognak, az ütemes menetrend igencsak megnövelte az ablakos vonatok számát.

A rövidke, kétkocsis vonat elejére szállok fel. Az indulás előtti pillanatokban is vannak még felszállók, így 13 utas van induláskor az első kocsi első felében. Átlagos Bhv viszonyok között utazunk, az összekarcolászott ablakok rontják legjobban a komfortérzetemet.

Sajószentpétertől egyvágányú a pálya, bár szerintem vannak még nagyjából párhuzamos, használaton kívüli sínpárak, melyeket még az átkosban használtak a vonatok, amikor még a magyar nehézipar talán legnagyobb központja működött e tájon. Ma a gyárak nagy része már csak rom. Gaz nő ott, ahol valaha sínek kanyarogtak és tehervagonok sorakoztak.

A Szili minden induláskor igen igyekszik bizonyítani, hogy tud úgy gyorsulni, mint egy Flirt. Az első métereken kétségkívül nagyon lendületesen lódulunk meg, de aztán szokványos a tempó. Valószínűleg kell is a gyorsulás a menetrend tartásához, mert így is árnyalatnyi késéssel érünk Kazincbarcikára.

A Szili utasainak többsége átszáll az ózdi vonatra, amely két kocsis InterPici szerelvény. A pótban 16 utas és dög meleg van, csak azért nem hőség, mert kint sincs meleg. Egy idő után megunom a hőséget, és kiköltözöm az előtérbe, ahol legalább a kisablakok félig lehúzhatóak.

Sajókaza állomás akár jelképe is lehetne a régiónak: felszedett vágányok, indóház maradványok. Dubicsány felé kifejezetten szép a táj, egy pillanatra még a Nap is kibújik, közben könnyű eső esik.

Bánrévén öt perc áll rendelkezésre az irányváltáshoz, ami most annyiból áll, hogy a mozdonyvezető átvonul a motorkocsiból a vezérlőbe.

Leszállás után a gyártelep felé sodródok, a vasút felöl nem vigyázza senki. A hajdani nagyüzem területén manapság kis üzemek, cégek élnek a régi időket idéző, megkopott díszletek között. A gyárnegyed kapujánál egy határozott arcú női személy posztol, erősen próbál visszaemlékezni, mikor látott bemenni, de nem szól semmit, csak alaposan megnéz magának.

Van még némi idő sétálni egyet a város főútján. Annyi rosszat hallani manapság Ózdról és a régióról, de a látvány nem igazolja a drámai szóbeszédeket. Ózd éli a magyar kisvárosok szokott életét, bár kétségkívül vannak ettől módosabbnak látszó helyek is. Halványan mocorog bennem az is, hogy Ózd hasonlít kicsit a felvidéki kisvárosokra is.

Lévén Putnok és Szilvásvárad között még mindig szünetel a vasúti közlekedés, busszal indulok Egerbe. Indulásnál 12 utas ül az Ikaruszban. A székeket gyereküléseknek minősítem, de egy idő után megszokom, és már nem találom annyira kényelmetlennek. A klíma természetesen nem működik, az ablakok zárva, csak a tetőajtó van nyitva. Bent fülledt a meleg, kint csepereg néha az eső.

Szép helyeken kanyarog az út. A busz nem olyan érzékeny a szintkülönbségekre, mint a vasút, így a táj egy másik arcát lehet megszemlélni, mint a vonatablakból.

15:12-kor érünk Szilvásváradra. Innen már akár vonattal is utazhatnék, de a vonat elvileg már 15:10-kor elindult Szilvásvárad állomásról. 15:17-kor érünk a Szalajkavölgy megálló melletti sorompóhoz. Ekkor érkezik a két kocsis Bézé szerelvény is. Többen szállnak fel a vonatra, mint ahányan a buszon utazunk. A lezárt átjáró lehetővé teszi, hogy végig megcsodálhassuk a Bézé érkezését, a felszállást és a továbbindulást is. Hiába no, csak jobb a vonat, még akkor is, ha csak Bézé.

Igazán szép helyre érkezünk, egy dombon van a buszpályaudvar. Innen egy rövid séta Eger nyájas belvárosa. De most nem tudom eleget élvezni a szép utcákat, vonzó tereket, inkább az Eger patak mellett az állomás felé indulok. Nagyon kellemes séta, pontosabban csak az állomás közvetlen közeléig, mert amikor megpillantom a síneket, akkor nem tudok az indóház felé indulni, kerülni kell egy nagyot, és az útnak ez a szakasza már messze nem olyan szép, mint a korábban a patak melletti.

Heves megye székhelyének indóházát vicinális hangulat uralja. Jól esik kicsit megpihenni egy sör mellett a teraszon, bámulni a sínek nyugalmát.

A pesti sebes egy piroscsíkos, avagy posta inga. A viszonyok szokványosak, ami újdonság nekem, az a háromnyelvű utastájékoztatás. Még azt is bemondják 3 nyelven, hogy "A vonat forgalmi okokból állt meg".

Szinte mindenhol van utascsere, de egész úton bőven van szabad hely.

A Keleti pályaudvar metróállomásán a Széll Kálmán tér nevét kisebb betűkkel írták ki, tudatosítandó az utasokban, hogy takarékosabb idők jönnek. Legalábbis a társadalom alsóbb rétegeinek.